Nézni, látni, láttatni! – interjú Nagy Ernő operatőrrel

1

A digitális képalkotás után most egy olyan szakemberrel készítettünk interjút, aki nem a számítógép előtt tölti az idejét, hanem inkább a kamera mögött érzi jól magát. Mai interjúalanyunk Nagy Ernő, akivel a Mesharray iskola új, rövidfilmes oktatása kapcsán beszélgettünk.

Megtennéd, hogy néhány szóban bemutatkozol az olvasóknak?

Nagy Ernő operatőr-rendező vagyok, független filmkészítő,  vagy ahogy viccesen szoktam mondani, vidióta. 2006-ban lettem a Magyar Operatőrök Társaságának, a HSC-nek a tagja, amikor a felvételről értesítő levelet – amit azóta is őrzök – még Illés György, minden operatőrök „Papi”- ja írta alá. Mindig jelentőséget tulajdonítottam az életemben a fontos események körül felismerhető jeleknek, és ezt is egy ilyen jelnek gondolom.

Hogyan indult a pályád, miként jutottál oda, ahol most tartasz?

A kezdetek-kezdete egy Szmena 8-as fényképezőgép volt, amit gyerekként kaptam 1978-ban, hogy a nyári élményeimet megörökítsem. Sikerült is, egy kockára exponáltam le a fél nyarat mire rögzült bennem, hogy a felhúzás és a filmtovábbítás két külön mozdulat. 86-ban vettem meg az első fényképezőgépemet a Soós fotónál, mégpedig egy Zenit 12XP-t, ami egy tank volt, hiszen mindent kibírt, még engem is, majd ezután volt még pár klasszikus, amivel szerettem fotózni, mint a Nikon FE2 és később a Nikon F100, de a nyolcvanas évek második felétől elkezdett hihetetlenül vonzani a mozi, a film.

Akkoriban még csak heti 2-3 premierfilm volt, a mozikban Magyarországon, úgyhogy éveken keresztül gyakorlatilag mindent meg tudtam nézni, ami új volt és ez most már elmondható, hogy meghatározó erővel hatott rám. Akkoriban úgy éreztem, hogy aki a filmre nemet mond, az az életre mond nemet. Ez a vonzás, vonzódás persze útkereséssel is párosult, és több fotós, illetve videós képzésen keresztül 94-ben találtam meg azt az iskolát, ami aztán végleg meghatározta az életem. Ekkor vettek fel az ELTE-TTK Videokommunikáció és Alkalmazott Videó szakra, ahol 98-ban végeztem. Itt ismertem meg a szak vezetőjét, Péterffy András filmrendezőt, akinek tudása, pedagógiai módszerei és humanizmusa olyan mély benyomást tettek rám, hogy ő az, akit azóta is mesteremnek tartok.

Az egyetemi diplomafilm a Magyar Televízió segítségével jött létre, az elkészítésében heten vettünk részt az évfolyamból és a Pillantások – Contemplations címet viselte. Szalay Péterrel közösen fényképeztük és rendeztük, én írtam a forgatókönyvét. Ez a film még abban az évben kikerült Basel-ba az EBU Swiss Prize filmfesztiválra és ott az előkelő második helyezést érte el, itthon pedig megnyerte az OFF filmfesztivált. Ezzel összefüggésben Péterrel a végzés után az MTV Művelődési Főszerkesztőségében kaptunk lehetőséget, a Mikrokozmosz című heti gyártású számítástechnikával foglalkozó magazin műsort szerkeszthettük egy belsős szerkesztő irányításával. 98 és 2003 között dolgoztam az MTV-nél, és bár akadtak fenntartásaim az úgynevezett tévés munkamódszerrel kapcsolatban, de óriási iskola volt.

Mindeközben Takács J. Lajos barátommal elkezdtünk egy függetlenfilmes programot, amit azóta is folyamatosan csinálunk, több mint 15 film jelzi töretlen elköteleződésünket egymás és a filmjeinkkel megjelenített emberek iránt. Legutóbbi közös filmünket Roy Andersson svéd filmrendezőről és magyar származású operatőréről, Borbás Istvánról készítettük, „Stories about the film – A pigeon sat on a branch and reflecting on existence” címmel. A film ide kattintva megtekinthető!

Milyen felszerelésekkel, milyen módon dolgozol, mi az a szükséges technikai minimum, ami elengedhetetlen a munkádhoz?

Tulajdonképpen függetlenítettem magam a technikától, és bármilyen furán hangzik, de így igaz. Mikor elkezdtem a szakmát még az analóg technika volt az egyeduralkodó, azóta pedig már kitudja, hányadik generációs digitális technikai újjászületésnek vagyunk a tanúi. Természetesen lépést tartok a technikai fejlődéssel, de nem abszolutizálom azt, inkább a szellemi, mentális képességek folyamatos fejlesztésére koncentrálok, mert sokkal fontosabbnak érzem, hogy minél több érdekes és értékes impulzus érjen a világból. Ezeket az új megfigyeléseimet igyekszem beépíteni a következő filmbe, mint tartalmi elem. Nézni, látni, láttatni, ez az alapelvem. Könnyebben lelkes az ember egy-egy új technikai fejlesztéssel kapcsolatban, ha tudja, hogy mire fogja használni, de a technika sohasem fogja megoldani helyetted a problémát, mert ha megoldaná, akkor jogosan merülne fel a kérdés, hogy mi szükség van rád abban az adott szituációban. Amit elvárok a munkám során mindenkitől az a maximális elköteleződés, mert e nélkül nem megy, és nem is dolgozom olyan emberekkel, akik ezt nem képesek folyamatosan hozni.

nagy erno 2_2

Mennyire tanulható, és mennyire kell születni arra, amit csinálsz?

Szoktuk mondani, hogy van, aki be van oltva kép ellen, ennek ellenére szerintem az emberek nagy része tanítható, fejleszthető. Persze látni könnyebb megtanítani valakit, mint láttatni, tudniillik a láttatásnak az egyik alapfeltétele, hogy másoknak is érdekes kell, hogy legyen az, amit csinálsz ne csak neked és ez egy nagyon összetett kommunikációelméleti probléma, aminek a gyakorlati megoldását kell bemutatnod a filmben. Ha el tudsz jutni a mozgóképi kommunikációnak erre a fokára, akkor érdemes filmeket készítened. Ennek a módját próbálom átadni a Mesharray rövidfilm készítő tanfolyamán.

Mi volt számodra az eddigi legnagyobb kihívás, vagy legösszetettebb munka?

A filmkészítés rendkívül összetett műfaj, de általában a legnagyobb kihívásokat az időhiány vagy a szűkös büdzsé okozza, de egyébként rendkívül sok jó szakember van, aki elmélyülten áll a dolgokhoz és fantasztikusan oldja meg a feladatát. A stáb összefogása minden esetben komoly feladat, ezért szoktunk többé-kevésbé azonos csapatokkal dolgozni, ennek ellenére vannak olyan feladatok, amelyek előtt csak úgy áll az ember és néz, hogy mi legyen. Nekem az egyik ilyen emlékezetes, komoly, összetett feladatom volt a Szent István-bazilikát bemutató film elkészítése. Utóbb kiderült, hogy elég koncentráltak voltunk és jól sikerült megfogni a dolgot, mert abban az évben – 2009-ben – jelölték a filmet fikciós dokumentum kategóriában az Aranyszem díjra.

Mi okozta eddig a legnagyobb problémát vagy a legkomolyabb megoldandó feladat?

Talán a repülés, de az is csak addig, míg a drónok el nem terjedtek. Most már szinte nevetségesnek tűnik az, hogy 5-6 percenként le kellett szállni tankolni és mennyit küzdöttünk, hogy a levegőben fix maradjon a kamera. Ma ez a technológia olyan robbanásszerűen fejlődött, hogy szinte már csak az a kérdés, miért ne repüljünk? Egyébként a dróntechnika nagyon jól ötvözhető a stedicam-mel, amire jó példa Szalay Peter „A teljesség felé” című filmje, mely ennek a két kameramozgatási technikának az ötvözetére.

Mit tartasz a pályád eddigi legkomolyabb teljesítményének?

A hosszan elhúzódó dokumentumfilmek mindig komoly kihívást jelentenek, hiszen volt olyan, amikor négy évig foglalkoztunk egy anyaggal. Péterffy Andrással közösen rendeztük a Yiddish Blues című filmet, ami aztán később mozi forgalmazásba is került a MOKÉP-en keresztül. Ennek a filmnek a forgatása még az analóg korszakban kezdődött és a digitális korszakban fejeztük be, és talán ez az átállás volt az egyik legnehezebben kezelhető része ennek a filmnek.

Jelenleg mind dolgozol?

Jelenleg Szalay Peter rendező „Alezredesek ideje” munkacímű filmjét fényképezem steadicam-mel. Ez egy kísérlet is egyben, hogy lehet-e, vagy inkább úgy pontos, hogy tudunk-e egy dokumentumfilmet nagy részben folyamatosan kontroláltan mozgó kamerával fényképezni. Vannak, akik magasra rakták a mércét ebben a műfajban, például Wenders a „Buena Vista Social Klub”-bal. Augusztusban voltunk Berlinben a stábbal, két teljes napot steadiztem az utcán, annyit mondhatok, hogy nem volt egyszerű.

Clipboard01

Vannak-e bevált koncepcióid, vagy minden munka más és más? Vannak-e kedvelt megoldásaid, trükkjeid?

A legtöbb munkának saját logikája van, erre kell először is ráérezni és onnantól már „csak” alkalmazni kell az oda való szakmai tudást. Ez így egyszerűen hangzik, de a legtöbb rossz film szerintem pontosan a rutinszerű megoldásokból származik. Az én munkamódszeremnél nagyon fontos a ráismerés gesztusa, az hogy egy adott probléma megoldása ne a kötelező feladat letudása legyen, hanem szülessen meg a történetnek az a vizuális lenyomata, ami nem egy korábbi film megismétlése.

Van-e olyan kérdés, amit még soha nem tettek fel neked, de nagyon szeretnéd megválaszolni?

Igen van és ezt írtam le ebben az esszémben. Ebből idéznék:

Mi a kép? A képiesített társadalom

A huszadik-huszonegyedik század az infó-kommunikációs technológiák robbanásszerű fejlődésének az időszaka az emberi fejlődéstörténetben. A technikai fejlődés – ami a Flusser-i definíció szerint, a szerkezeti összetettség által megnyert funkcionális egyszerűség – lehetővé tette és teszi, hogy a másodperc tört része alatt az ember részt vegyen a földrészeken átívelő kommunikációs világháló bármely mozzanatában.

Megállapítható, hogy a kommunikációs technikák megújulásával az egyének közötti tartalmi kommunikációban nem következett, nem következhetett be, az eszközök fejlődésével párhuzamos léptékű, tudati előrelépés. Sőt, minderre az általános emberi reakció, nem sokkal mutat túl a technikai eszköz, tehát a puszta tárgy birtoklásából eredő megelégedettség érzésen. Ha elemző módon figyeljük a folyamatot, akkor persze megállapíthatjuk, hogy az infó-kommunikációban tapasztalható konvergencia folyamata, menthetetlenül magához kötötte az emberi fejlődéstörténettel azonos korú képet és az elektronikus mozgókép – a video – a legnagyobb átalakítást végezte rajta funkcionálisan, formai és tartalmi kereteit tekintve. Ezen folyamatok eredője a számítástechnika, ami átszőtte a társadalom egészét és ma, a mindent átható, mindenhol jelen lévő számítástechnika – ubiquitous computing, ubicomp – világában élünk.

A képkészítő és megjelenítő eszközök elterjedésének múlt századi forradalma által meghatározott huszonegyedik század – bátran megállapítható – vizuálisan nyomasztóan agyonbombázott kort hozott létre. Radikálisan megváltozott a képekhez való viszonyunk, immáron szinte csak képeken keresztül faljuk a minket körülvevő világot. A korai mágikus – képi – gondolkodás, amely az írásbeliség kialakulásának a bölcsője volt, látszólag visszaveszi az uralmat a társadalmi folyamatok felett, ám ez csak látszat. Mai képeink már nem a szakralitáshoz kötődnek és nem a transzcendenciával való kommunikálást szolgálják, funkciójuk megváltozott. Ez alapvetően nem baj, de ezzel együtt megváltozott és máshoz kötődött az értékük is. A nagy számok törvényei által generálják a képeket a felhasználók, és így „…tapétává lesznek: ahelyett, hogy bemutatnák a világot, meghamisítják, míg végül az ember az általa létrehozott képek funkciójában kezd élni”. A tudati kondíciónkat visszatükröző képvilágban botorkálunk most, talán még nem véglegesen elveszetten.

Hogyan változtatta meg a képet az, hogy a konvergencia folyamata által infó-kommunikációs eszközzé vált? A képekben hordozott latens idő változott meg, tűnt el. A készítés folyamatában a fény hatására már nem rejtett – latens – kép keletkezik, hanem azonnali – instant – kép. A befogadói attitűd lerövidült, eltűnt a nézéssel eltöltött idő, a tűnődés, nézelődés gesztusa. Képfogyasztóvá tette a nézőt a bármikor, bárhol keletkező, hatalmas mennyiségű instant kép. A képfalóvá degradált néző látóvá válásának esélye minimálissá zsugorodott, de hogy ne érezze magát annyira rosszul az ember, lehetővé vált, hogy mindenki készíthessen képet, szinte akármivel, így a képiesítési folyamat termelőjeként jelenjen meg. Mindannyian nézők és képkészítők vagyunk, a huszonegyedik század képiesítési folyamatának alanyai, állítmányai és tárgyai. Gyártjuk a képeket legtöbbször anélkül, hogy fogalmunk lenne arról, hogy mi a kép, amit létrehozunk, hogyan keletkezik, miért van, és miért fontos nekünk. Felületi és felületes tudással készítjük a legtöbb képet mindenről, mindenkiről és mindenhol. Nehezen vagy nem észleljük a képkészítés aktusának lényegi momentumait, „a halandóság leltárának” létrehozása közben, elősegítjük és elszenvedjük a képek mindent átható uralmát.

Kimondható, hogy legtöbbször pusztán elkövetjük a képet és nem készítjük, pláne nem fényírjuk. A közvetlen tapasztalást háttérbe szorító, egymással képeken és egyéb interfészeken keresztül kapcsolatban lévő emberek számára, ma talán nehezebb megoldásokat találni a problémáira és tartalmi – lényegi – dolgokról beszélni egymással, mint valaha. Az érdemben lefolytatott tartalmas beszélgetések száma egyébként is mintha folyamatosan csökkeni látszana. A legkevesebbet, a legtöbb dologról tudjuk ez által, informáltak vagyunk, de ez nem segít a megélt tapasztalatokból fakadó empátián, belátáson és együttműködésen alapuló társas kapcsolatokhoz. Pedig képeink segíthetnének abban, hogy ne a zavarodottság látszólagos uralmát kelljen elszenvednünk. Meg kellene próbálnunk egyszerű nézőből látóvá válni, de ez nem egyszerű.

Persze a külvilágnak mutatott, képi reprezentációinkon keresztül megjelenített formai keretrendszer – nevezzük életnek –, a képfogyasztói szempontok szerint vizsgálva, rendben van. De megállapítható, hogy a technikai közvetítettség mögé bújt ember – nicknevek, avatárok ingoványos second life világában, a tömegmédiumok uniformizált séma közösségeiben, ahol a láthatatlanság köntösében keresi saját boldogulását – nem ismeri fel, hogy a torz képek és az eszköz vezérelt attitűd által, önmaga köré épített képi világ, válságba sodorja őt.

A képek valóságának világában nehezebb létrehoznunk a valóság képeit, mint bármikor. A tanult láttatók felelőssége nagyobb, mint valaha.

Share.

About Author

Avatar

1 hozzászólás

  1. Pingback: DJI Phantom X: a drónok közeli jövője - Meshmag

Leave A Reply