Az animeipar sötét oldala

A Japánban készült rajzfilmek, az animék a kétezres évek elején törtek be igazán a köztudatba, amikor lefordították a Sailor Moont, a Pokémont és más sorozatokat is, lehetővé téve ezzel elterjedésüket a világ sok országában. Japán animációs iparának értéke 2002 és 2017 között megduplázódott: mára több, mint 19 milliárd dollárt hoz az országnak évente.

Ebből logikusan az következne, hogy az animációs iparban egyre jobban megéri dolgozni, ugye? Sajnos nem egészen így történt.

Rabszolgatartást idéző körülmények
Az anime majdnem teljes egészében kézzel rajzolt stílus. A kézzel rajzol animáció elsajátításához évek kellenek, és megint csak több éves tapasztalatot igényel az animátoroktól megkövetelt ütemben való alkotás.

Japánban animátorokból sosem lehet elég, jelenleg is hiányszakma náluk, főleg, hogy évente közel 200 animációs TV sorozat készül, nem beszélve a mozifilmekről és egyéb anyagokról. A stúdiók úgy szerzik meg a kellő mennyiségű animátort, hogy rendkívül alulfizetett szabadúszókat bérelnek fel, akik a pénz helyett inkább azért dolgoznak, mert szeretik az animéket.

Egy in-between animátor, aki a key animátorok által megrajzolt fontosabb képkockák közti átmenetet animálja, körülbelül 200 yent keres egyetlen rajzzal – ez nagyjából 500 forintnak felel meg. Ez rendben lenne, ha a rajzokat megfelelő tempóban lehetne gyártani, de egy képkocka elkészítése akár több, mint egy órát is igénybe vehet; és akkor még nem számoltunk a rendkívül részletes hátterekkel, amikről az animék híresek.

A probléma sajnos nem korlátozódik az in-between animátorokra, akik a tápláléklánc legalján állnak: a key animátorok sem keresnek sokkal többet, ráadásul teljesen mindegy, hogy mennyire sikeres az anime, amin dolgoznak. A legtöbbjük azért dolgozik, mert valóban szereti az animéket – ez így nem igazán olyan szakma, amibe a pénz miatt vágnak bele az emberek.

Gyakori, hogy az animátorok munka közben elalszanak az asztaluknál, és az sem ritka, hogy a kimerítő munka következtében kórházba kerülnek. Ez egyébként is jellemző Japán munkahelyi kultúrájára, de az alacsony fizetés még inkább képes kikészíteni az embereket. 2014-ben munkahelyi balesetnek nyilvánították annak a férfinek az öngyilkosságát, aki több, mint 600 órát dolgozott a halála előtti hónapban (ez körülbelül napi 20 órát jelent pihenőnap nélkül).

Egy húszas éveiben járó japán animátor átlagosan 1,1 millió yent keres évente, ami havonta körülbelül 230 000 forintnak felel meg. Ez a fizetés 40-50 éves korára évi 3,5 millió yenre, azaz körülbelül havi 730 000 forintra emelkedik. Japánban évi 2,2 millió yen (havi 460 ezer forint) számít a létminimumnak. Különösen rossz helyzetben vannak a női animátorok, akik gyakran otthonról dolgoznak, és még ennél az átlagnál is kevesebbet keresnek.

A problémák az Astro Boy-nál kezdődtek
Az iparág dolgozóinak alulfizetettsége visszavezethető Osamu Tezuka Astro Boy című animéjéhez. Tezuka nagy hatással volt a mangák és az animék standardjaira.

Az Astro Boy a hatvanas évek elején készült, amikor a legtöbb csatorna még nem merte megkockáztatni az animációs sorozatok készítését. Tezuka ezt úgy oldotta meg, hogy jóval áron alul készítette el a rajzfilmet. A sorozat veszteséggel készült, a kiesett összeget pedig figurákkal, játékokkal és egyéb termékekkel tervezték visszahozni. Mivel ez sikerült nekik, a később készült animék is ehhez a standardhoz alkalmazkodtak.

Tezuka ezzel akaratlanul is nagyon nehéz helyzetbe hozta azokat, akik a nyomdokaiba kívántak lépni. Az animék büdzséjét ezek után is az ő sorozatának költségeihez igazították: az egyéb, kapcsolódó árukon keresztül a jogokat tulajdonló cégek kellő bevételhez jutnak, viszont az anime készítői ettől teljesen független büdzséből kapják a fizetésüket.

Ha megnézzük, hogy mennyit fejlődött az animék grafikája az Astro Boy óta, nevetséges, hogy még mindig ugyanolyan fizetésért dolgoznak az animátorok. Az Astro Boy egy képkockája akár 10 perc alatt elkészülhetett, mivel a karakterek nagyon egyszerűek voltak; ám a mostani animék olyan vizuális részleteket tartalmaznak, amikkel órákig el lehet pepecselni – gondoljunk csak az animékben látható ételekre, amikre elég csak ránézni, és csorog a nyálunk.

A probléma orvoslása nem egyszerű, de egy szervezet, a New Anime Making System Project azon dolgozik, hogy pénzt gyűjtsön az animátorok munkakörülményeinek javítása érdekében. A projekt többek között animátorként is megfizethető szállásokat létesít, amiket például a Naruto, az Attack on Titan és egyéb felsőbb kategóriás animék rendezői is igénybe vettek.

A legtöbb animátor a körülmények ellenére is szereti a munkáját – elmondásuk szerint nincs ahhoz fogható érzés, mint az általuk rajzolt karaktereket megelevenedni látni a képernyőkön. Csak remélni tudjuk, hogy a jövőben a Japán animátorok a tehetségükhöz méltó fizetést kapnak majd.

forrás

白 | SHIRO a könyv

Régen írtam már bejegyzést. Sok dolog kötötte le az időmet, közte egy már régen megfogalmazott, sokat dédelgetett gondolat. Egy könyv, egy művészeti album, ami összefoglalja és egységes vonalra fűzi a Japánban készített sorozatainkat.

Nem akartam elkapkodni, olyan albumot képzeltem el, ami megjelenésében nem tolakodó, háttérben marad és erősíti a fotók lágy stílusát, megtiszteli a képet, hagy neki teret, nem csupán tárolja, hanem prezentálja is az anyagot, képeivel történeteket mesél.

A címe ezért nem is lehetett más. 白, Shiro, Fehér, mely vezérgondolatként halad keresztül az egész könyvön, erősítve a klasszikus távol-keleti művészetek azon tézisét, mely szerint az üres felület, a papír fehérje is a kompozíció témával egyenrangú része. Mert a papír volt előbb, a papír teremti meg a helyet a műnek, az öleli körbe és mutatja meg a nézőnek. Így alakítják egymást, de egymás nélkül nem létezhetnek.

Majdnem a kezdetektől a Shiro-hoz készítjük a fotókat, mégis érdekes utazás volt újra átbogarászni az elmúlt 8 évben készült képanyagot. Szigorú voltam, 75 képet válogattam a 180 oldalhoz. Szövegből nagyon kevés került a képek mellé, rövid történetek, melyek inkább csak tagolják a könyvet, ritmust adnak a képek folyamának. Viszont mindjárt két nyelven is olvashatók. A japán írásjegyek elegáns vonalai erősítik a képek hangulatát és emlékeztetnek, hogy merre járunk.

Fogadjátok szeretettel, Lóránt Attila megtisztelő ajánlásával...

A könyvet itt találod a Facebookon és ha belepillantanál, itt van a webshop.

Kareki - 枯木

A Notsuke-t nem csak szarvasai miatt kedvelem. Van ott egy furcsa, groteszk formába száradt facsoport, amit régóta kerülgetek. Fotóztam már többször. Télen és ősszel is, de a mostani tél hozta el az igazi pillanatot.

Már elmúlt a Napfelkelte, a szarvasok felébredtek és beljebb húzódtak a Notsuke fagyott erdejébe. A Nap is magasabban járt, de a hóesés nem hagyott alább, felkavart jégkristályaival élesen karcolt arcunkba az erősödő szél.

A látótávolság nagyon lecsökkent, igazából nem hittem, hogy több fotó készül még ezen a reggel, de a szél hirtelen elbizonytalanodott, irányát keresve átbillent, feltárva, ahogy a párszáz méterre ágaskodó, kiszáradt törzsek a kavargó hóval járták együtt különös táncukat...

Fūsetsu - 風雪

A jeges északi szelek éjszaka vastag hóréteget hordtak a tájra. Most értettük meg, hogy Hokkaidón miért nem centiben mérik a havat. A tegnap óta gyülekező, komor fellegek hajnalra ugyan lerakták súlyos terhüket, de a szél nem csitult. Pöffös lökésekkel kapaszkodott kabátunkba, porhavat hordva a szabadon hagyott nyílásokba.

A Notsuke ismét új arcát mutatta. A reggeli fénnyel együtt kelő szarvasok lefagyott háttal, szándékainkat fürkészve állták a folyamatosan támadó szél nyomását.

Minden túrának van egy "leg" pontja, amihez az összes többit viszonyítjuk, amivel később hivatkozunk az útra: emlékszel, ez abban az évben volt, amikor a notsukei lefagyott szarvasokat fotóztuk!

Bokusó-chi - 牧草地

Hirtelen csend lett, az eső elállt és még sűrűbb köd ereszkedett a semlyékre. Tőlünk távolabb egy magányos daru fogyasztotta unottan vacsoráját.

A lemenő Nap, már fél órája csak bujkált előlünk, valakik már a képeiket nézegették vagy felszerelésüket rendezték. A kitartóbbak viszont elkapták a felhőréseken áttörő fény utolsó sugarait...

Kiri - 霧

Nehéz köd ereszkedett a tájra, később az eső is rákezdett. Remek idő a fotózásra! Először csak lusta záporként hullott, nagy, koppanós szemekben, majd felerősödött, folyamatos munkára késztetve az ablaktörlőt.

Nyáron nem gyűlnek össze a madarak, mint télen, viszont a japán darvak nem is költöznek! Nappal a kettő, négyfős családok kis csoportjai tűnnek fel szerte a tájban. Kicsit elővigyázatosabbak, mint télen, táncukat sem mutatják, de remekül komponálhatók ebben a nyár végi ködös időszakban.

Toshi no keikan - 都市の景観

450 méter magasan vagyunk. Alattunk a Sumida és az Arakawa szeli át Tokió szikrázó rengetegét, melybe aprócska autók rajzolnak izzó árkokat. A folyamok partján a város azonos nevű negyedei terülnek el, azokon túl pedig Adachi és Katsushika fényei keretezik az elénk táruló látványt.

Sokszor jártam már Tokióban, sokszor elterveztem egy hasonló képet, de valami mindig közbeszólt. Volt, hogy az időjárás, de legtöbbször egyszerűen nem fért bele a programba. Idén viszont nem hagytuk magunkat! Bár az egész csapat nagyon elfáradt, egy utolsó nekirugaszkodással feljutottunk japán legmagasabb épületének a közel 640 méter magas Tokyo Sukaitsuri kilátószintjére.

Iozan 硫黄山 - Egy werk kép

Iozan: ainu nyelven Atosanupuri azaz meztelen hegy. Az aktív vulkáni tevékenység miatt nem sok növény él meg itt. Azt, hogy a mélyben tényleg lapul valami, a hegy számos, hangosan dübörgő, kénes, gázos feltöréssel jelzi. A nap fénye csak ritkán tud áttörni a felpöfögő párán, és az esetleges nyiladékokat gyorsan bezárja a folyamatosan változó irányú szél.

Persze ez nem szegte kedvünket 🙂 , megküzdöttünk a lencsére gyorsan kicsapódó párával és persze a kellemetlen szaggal.

Kokubetsu - 告別

Délután öt múlt, és én a többieknél is lassabban pakolom össze a cuccaimat. Valahogy nem akaródzik. Elfáradtam, de érzem, hogy nem a fáradtság miatt.

Nagyon távolinak tűnik, pedig csak egy hónap telt el Japánba érkezésem óta. Ezalatt vezettem 3000 kilométert, megjártuk Kyushut és bebarangoltuk Hokkaidót. Álltunk bebugyolálva, a mínusz 25 fokba dermedt tájban, és apró virágok között, plusz 20-ban, a langyos záporban.

Két különböző túra, két különböző hangulat, két különböző hozzáállás. Csaba, Gábor és Tibor: tetszett a felkészültségetek, ahogyan akartátok a Képet és úgy gondolom, hogy sikerült is! Attila, Gyuri, Mariann és Tibi: Ti mást kerestetek. Jó volt új helyeket felfedezni, hosszan fotózni a napfelkeltékben és elmerülni az apró izakayák világában.

De holnap indulunk. Hamarosan újra otthon 🙂

Notsuke - 野付半島

A Notsuke. Backup pontnak tartogattam, ha kevéssé sikerülnek a sasok. Viszont a sasozás annyira jól sikerült, hogy a lendület elhozott bennünket idáig.

Nem bántuk meg a hosszú vezetést. Az éjszaka lefagyott fák koronáján szikrázva tört át a délutáni fény. A napközben szétkóborolt rudli pedig gyülekezni kezdett a fák előtti, fagyott tisztáson.

A képen elrejtettünk két óriás rétisast! 🙂

Hakuchó - 白鳥

Idén is kemény volt a januári tél, tartósan mínusz húsz alatt tartotta a hőmérsékletet, és ahogy ilyenkor lenni szokott, a Kussharó tó rianásokkal tagolt, vastag jégréteget hízlalt a partján feltörő hőforrások köré.

Aznap ideálisak voltak a fények. Az árnyékokat hótól dagadó felhők tették észrevétlenné, a fátyolos köd pedig tovább tompította az amúgy is lágy részleteket.

Két hete készült a kép és én megint itt vagyok. Mínusz tíz van, de gyorsan csökken a hőmérséklet. Tadaima, kjo va szamuikatta desz ne! - mondom szállásadónknak, aki sietve megnyugtat, hogy reggelre egy újabb tízessel kevesebbre szamítsunk. Nehéz bakancsomból kibújva, a tűz mellett ücsörögve mesélek az előző túrákról, kissé megszeppent útitársaimnak.

Nagyon távolinak tűnik az elmúlt napokban megjárt, első virágait bontogató Kyushu...

Yoake - 夜明け

Reggel korán keltünk, mert napfelkeltére oda akartunk érni egy, még az előző reggelen kinézett pontra. Egy aprócska patak kanyargott hóba vájt medrében, szorgalmasan kerülgetve az útját állni próbáló, hósipkás köveket. Nagyon grafikus hatást keltett, főleg, mert három daru pihent benne nem messze az úttól. Nagyon jó kompozíció – lelkendeztünk. Megfotóztuk, de a jó fényeknek már vége volt.

Ezért elhatároztuk, hogy napfelkeltére idejövünk. Nem volt szerencsénk, a madarak nem voltak ott. Kevés volt az idő új helyszínt keresni, ezért egy ismert fotópontra hajtottunk. Nem bántuk meg. Gyorsan felállványoztunk és éppen elkaptuk a felkelő nap sugarait, ahogy áttörnek a lefagyott fák szikrázó ágai között, aranyra hevítve a hajnal kékjeit.

Meshmag