Hollywood legnagyobb trükkjei

0

Míg Hollywood bevételei egyre nagyobbra nőnek, a vizuális effekteken dolgozó artistok folyamatosan küzdenek a tisztességes fizetésért. 

Egy rendkívül érdekes cikk jelent meg a fresnobee oldalán, ami úgy indít, hogy a 2016-os év elég fura volt, vagy ahogyan ők fogalmaznak, ellentmondásos filmes viszonylatban, bár itt még nem arról beszélnek, amit a bevezetőben említenek. Sokkal inkább arról, hogy Carrie Fisher ugyanolyan tündöklő fényében jelent meg a vásznon, mintha még mindig 19 éves lenne, mint ahogyan Tarkin admirálist is visszahozták a halálból, és ezt bizony a vizuális effektekkel dolgozó mágusoknak köszönhetjük. Mindez azt jelenti, hogy egy színész halála mostantól nem jelenti azt, hogy többet nem láthatjuk őt a képernyőn a folytatásokban, spin-offokban, ám ehhez 700-nál is több artist, animátor és supervisor munkája kellett.

Alábbi táblázatból szépen látszik, hogy mennyien dolgoznak VFX téren egy filmen, de ugyanitt leolvashatóak a költségek és a bevételek is.

Jól látható, hogy milyen komoly VFX személyzet kellett a blockbuster filmeknek, ám érdekes az is, hogy az egyébként – a többihez képes – alacsony költségvetésből készült Deadpool közel ugyanannyi szakembert követelt, mint a Rogue One. Ám annak ellenére, hogy a lista alapján azt lehet mondani, hogy a szakmán belül vannak lehetőségek, egy VFX artist számára mégis instabil lehet az élet pénzügyileg.

A tengerentúlon az átlagos artist órabére 30,76 dollár volt 2015-ben a Bureau of Labor Statistics adatai szerint, ami egyáltalán nem rossz, ám a munkahelyi biztonság nem egyértelmű, és a legtöbb ilyen beosztás nomád életmóddal, folyamatos mozgással, projektszintű szerződésekkel, és fizetési csekktől fizetési csekkig tartó életvitellel jár. Amint vége egy munkának, jön a stressz, hogy vajon mikor jön a következő, és addig miből lehet megélni.

Amikor végeztél, azonnal kirúgnak, és vagy találsz másik munkát, vagy nem. Szóval egy csomóan – és köztük én is – bejelentkeznek munkanélkülinek, ám lehet, hogy egy hét sem telik el, és jön a következő meló.

– mondta Andreas Jablonka, német vfx artist. A Los Angeles Times pedig arról ír, hogy a fizetés néha heteket és hónapokat is késik, sőt, akadnak akik nem is kapják meg a járandóságukat, ami olykor független attól, hogy egy hatalmas büdzséből készülő filmen dolgoznak, vagy pedig egy független, aprópénzből készülő alkotáson. Mindezek mellett a bedolgozók a legritkább esetben kapnak egészségügyi biztosítást vagy hasonló pluszokat, így megeshet, hogy a fizetés alatta marad a napi megélhetési költségeknek.

Ha egy VFX-es figura házat vesz, az akár öngyilkosság is lehet. Ki fognak rúgni, csak azt nem tudod, mikor. De a részleteket, vagy éppen az iskola költségeit továbbra is fizetni kell

mondta Pierre Grage, egykori artist, aki egyébként könyvet is írt az iparágban tapasztalható problémákról.

De az sem jelent nyugodt életet, ha valakinek stabil a pozíciója, mert a Redditen számtalan olyan szál van, ahol napi 20 órás, heti 80 órás munkavégzésről írnak a szakik, illetve Grage is említ egy olyan munkát, ahol 1300-szor kellett renderelnie egyetlen felvételt, mire a film producerei azt mondták, hogy végre jó lett.

Mariana Acuña Acosta, aki már veteránnak számít, olyan munkahetekről beszél, ahol minden napra 12-14 óra munka jutott, bár ezt azért idehaza is elmondhatják magukról a munkavállalók, bármely iparágat nézzük is. Azt is említi, hogy amikor már nem bírta, kénytelen volt balesetet szimulálni, hogy végre pihenni tudjon kicsit. Éppen ezért nem meglepő, hogy a vfx artistok között az eget verdesi azoknak az aránya, akik kiégnek a munka miatt, és hiába szippantja fel a piac a lelkes, elhivatott fiatalokat, ha később munkamániásokat, vagy a melóba belefásult embereket dob vissza az életbe.

Daniel Lay, aki szintén sokáig űzte a szakmát, ám inkább kivonult belőle, a VFX Soldier oldalán olyanokról ír, hogy nem ritkán kábítószerfüggőkké válnak az emberek, mert másként nem tudnak ébren maradni, nem tudják elviselni a stresszt. A túlhajszoltság egyik tipikus példája Eric Kohler, a Vitality VFX egyik producere, aki 2015-ben az egyik nap felállt, kisétált az ajtón, és egy hétig senki sem tudott róla, de valószínűleg ő sem nagyon magáról. Az otthonától 1600 kilométernyire, Mexikóban találtak rá végül.

Grange szerint hatalmas probléma, hogy miközben a vizuális effektek mára meghatározó részévé váltak a filmeknek és a filmiparnak, a legtöbben nem akarnak, vagy nem tudnak nyíltan beszélni a problémákról. Úgy véli, a fiatalok imádják a filmeket, és szeretnének Hollywood részévé válni, ám hamar rájönnek, hogy a heti nyolcvan óra meló, a biztosítás hiánya, és a folyamatos költözés nem olyan nagy buli, mint amilyennek tűnt korábban.

Jablonka értelmezésében az első egy-két évben még biztosan nem számít mindez, sőt, akár tovább is kitarthat a lelkesedés, ám amint valaki úgy dönt, hogy ideje stabilizálódni és családot alapítani, rá kell döbbennie, hogy a korábbi recept már nem működik, ugyanakkor szabadúszóként rendkívül bizonytalan lehet a megélhetés. Csakhogy a tapasztalatok azt mutatják, hogy lelkes, fiatal, kizsigerelhető munkaerőt mindig lehet találni, ami azonban azoknak is komoly problémát okoz, akik már hosszú évek óta mozognak a pályán.

Nem nehéz kitalálni, hogyha egy cég folyamatosan fiatalokkal erősít, és rutinszerűen űzi ezt a tevékenységet, akkor azok, akikben már alábbhagyott a kezdeti lelkesedés, nem, vagy csak nehezen teljesítik a heti 80 óra munkát, plusz folyamatosan ott van bennük a stressz, hogy ha nem tudnak lépést tartani az irreális elvárásokkal, akár még meneszthetik is őket. Itt jön a képbe az, hogy sokak szerint a cégek feketelistát vezetnek az elégedetlenkedőkről, így sokan már csak azért sem mondják ki hangosan a gondolataikat, nehogy emiatt kerüljenek lapátra.

Nem Szíriában élünk. Senki sem fog értünk jönni és börtönbe csukni azért, ha elmondjuk a véleményünket. Számomra ez egy teljesen alaptalan félelem

vélekedik Acuna, ám ennek némiképpen ellentmond az, hogy a szakma egyike azon kevés szereplőnek Hollywoodban, ahol a szakszervezet nem létezik, így pedig simán megvalósítható a vélemény kimondásának szankcionálása. Az író, a rendezők, az operatőrök, sminkesek, hangmérnökök, de még a pornószínészek is rendelkeznek szakszervezettel, ám a vfx artistok esetében ilyenről szó sincs. Ennek egyébként leginkább az az oka, hogy még viszonylag friss iparágról van szó, és míg előbbiek már fél évszázados érdekvédelmi múltra tekinthetnek vissza, a vfxben még nem alakult ki semmi ilyesmi. Az pedig valahol érthető, ha a munkáltatók nem is igyekeznek segíteni a munkavállalók tömörülésében, hiszen ahogyan Danny Lay megfogalmazta:

Ha valaki odamegy hozzád, és azt mondja, hogy imádom a fűnyírást, és minden nap idejövök majd a házadhoz és megcsinálom hibátlanul, a lehető legalacsonyabb áron csak azért, mert nagyon szeretem a fűnyírókat, akkor te megállítanád? Nem.

The Fresno Bee cikkírói megpróbálták megkérdezni a legnagyobb filmstúdiókat a munkavállalókkal és kizsákmányolásukkal kapcsolatos politikáról, de sem a Sony, sem a 20th Century Fox, sem a Paramount, sem a Disney, sem a Warner Brothers nem kívánt nyilatkozni, mint ahogyan az ILM sem vállalt egy –  a témával foglalkozó – interjút.

A cikk még folytatódik, és akadnak benne megoldási javaslatok is, szóval aki úgy gondolja, hogy érdekli a téma, az kattintson ide, és nem csupán a szöveget, de egy 25 perces mozgóképes anyagot is megtekinthet.

 

Share.

About Author

Leave A Reply